Jövetele nem volt olyan vidám, mint az első teknősé, mert sérült volt. Valami baleset érhette, mindkét szeme ki volt dülledve, megdagadt, enyhén vérzett. Nem olyan duzzanat volt, mint amikor vitaminhiánya van, olyat már láttam korábban. Talált állatka volt, ezért tippelni sem tudtam, mi történhetett vele.
Nem is nagyon számítottam rá, hogy túléli, de azért beraktam a másik mellé. A legtöbb, amit tehettem érte, hogy kamillateával gondosan törölgettem a szemeiről a váladékot és vigasztaló szavakkal nyugtatgattam, bátorítottam. Eltelt néhány hét, mire kezdett gyógyulni, de a szemhéjai zártak maradtak. Sajnos világossá vált, hogy örök életére vak marad.
Ez újabb nehézséget jelentett, mert nem tudott enni, ugyanis nem látta a táplálékot. Amikor már több, mint 1 hónapja egy falat sem ment le a torkán, nagyon aggódtam érte. Nem hittem volna, hogy ilyen hosszú ideig kibírja ez az aprócska teknős élelem nélkül. Ekkorra már neve is lett: Bubi, azaz Buborék. Próbáltam kézzel etetni, de nagyon megijedt, amikor hozzáért az étel. Ubi viszont megkedvelte ezt a „játékot”. Ha a közelébe megyek, mindig rohan felém, nyújtogatja a nyakát, a csemegéit követeli.
Egyszer aztán láttam, hogy szegény Bubi is végre próbálkozik az evéssel. El akarta kapni a feje körül a víz tetején úszkáló szárított kaját, de az mindig elúszott előle a mozdulat keltette hullámok miatt. Aztán persze nem találta és csak harapdálta a vizet. Elővettem a fagyasztóból egy haldarabkát, felolvasztottam, szétvagdostam apró cafatokra, ami épp befér a szájába és beszórtam a vízbe épp az orra elé. Gondoltam, ez nem sodródik el olyan könnyen. És sikerült!!!
Buborék-barát – 2 és fél hónap után – végre eszik!
Még egy ékszerteknős
2010 augusztus 4. | Szerző: Sanpedro
Jövetele nem volt olyan vidám, mint az első teknősé, mert sérült volt. Valami baleset érhette, mindkét szeme ki volt dülledve, megdagadt, enyhén vérzett. Nem olyan duzzanat volt, mint amikor vitaminhiánya van, olyat már láttam korábban. Talált állatka volt, ezért tippelni sem tudtam, mi történhetett vele.
Nem is nagyon számítottam rá, hogy túléli, de azért beraktam a másik mellé. A legtöbb, amit tehettem érte, hogy kamillateával gondosan törölgettem a szemeiről a váladékot és vigasztaló szavakkal nyugtatgattam, bátorítottam. Eltelt néhány hét, mire kezdett gyógyulni, de a szemhéjai zártak maradtak. Sajnos világossá vált, hogy örök életére vak marad.
Ez újabb nehézséget jelentett, mert nem tudott enni, ugyanis nem látta a táplálékot. Amikor már több, mint 1 hónapja egy falat sem ment le a torkán, nagyon aggódtam érte. Nem hittem volna, hogy ilyen hosszú ideig kibírja ez az aprócska teknős élelem nélkül. Ekkorra már neve is lett: Bubi, azaz Buborék. Próbáltam kézzel etetni, de nagyon megijedt, amikor hozzáért az étel. Ubi viszont megkedvelte ezt a „játékot”. Ha a közelébe megyek, mindig rohan felém, nyújtogatja a nyakát, a csemegéit követeli.
Egyszer aztán láttam, hogy szegény Bubi is végre próbálkozik az evéssel. El akarta kapni a feje körül a víz tetején úszkáló szárított kaját, de az mindig elúszott előle a mozdulat keltette hullámok miatt. Aztán persze nem találta és csak harapdálta a vizet. Elővettem a fagyasztóból egy haldarabkát, felolvasztottam, szétvagdostam apró cafatokra, ami épp befér a szájába és beszórtam a vízbe épp az orra elé. Gondoltam, ez nem sodródik el olyan könnyen. És sikerült!!!
Buborék-barát – 2 és fél hónap után – végre eszik!
Oldal ajánlása emailben
X